10thousandsteps_2011.jpg
corvinadirectory_banner.jpg

Pilvax Players

Home arrow Exclusive arrow Culture arrow Az Amerika-mítosz szerepe az identitáskeresésben Jókai Mór: Enyim, tied, övé
Az Amerika-mítosz szerepe az identitáskeresésben Jókai Mór: Enyim, tied, övé PDF Print E-mail
Saturday, 15 August 2009

Patonai Ágnes (irodalomtörténész) írása

Ausztria és Magyarország rendkívül bonyolult közjogi viszonyát a XIX. század elején az úgynevezett Pragmatica Sanctio határozta meg. Ezt a törvényt 1723-ban III. Károly hozta azért, hogy leányágon is folytatódhasson a trónöröklés.

  A törvény kimondja, hogy a mindenkori osztrák császár egyben magyar király is legyen.[1] A Habsburg udvar évszázadokon keresztül a birodalom egyesítésére törekedett, és ennek megfelelően használta ki a magyar korona biztosította jogait, a magyar nemesség viszont azt várta Bécstől, hogy magyar korona országait éppen a külön királyi cím miatt külön egységként kezelje. 

 

A 19. század elejére kialakuló nemzettudat már nem elsősorban területi, hanem nyelvi alapon határozta meg a közösségbe tartozás feltételeit. Ez nem okozott különösebb problémát nyugaton, sőt, elősegítette például a német nemzetegyesítő törekvéseket. Magyarország és Erdély[1] területén azonban ekkorra már a lakosság több mint fele más nemzetiségű volt. A magyarok saját maguk tekintetében ezt a nyelvi alapú nemzetet vették alapul, az ország területi egységének megőrzése érdekében azonban a nemzetiségekkel kapcsolatban a politikailag egységes magyar nemzethez tartozást hangsúlyozták. Az ország területén élő románok, szerbek, szlovákok azonban éppúgy saját nemzetállamról, vagy a mérsékeltebbek legalábbis önrendelkezési jogról, a nyelvi alapon meghatározott közösség külön politikai egységként való számontartásáról álmodtak, mint a magyarok nagy része. Sokféle vélemény ütközött a korban, ám az új nemzetfelfogás végül diadalmaskodott.[2]

Így fordulhatott elő, hogy az 1848-49-es magyar szabadságharc kitörésekor még a magyar állam területén élő a nemzetiségek támadására adott teakció volt. Amikor azonban az uralkodó vissza akarja vonatni azokat az áprilisi törvényeket, amelyeket az 1848 márciusában megalakuló első felelős magyar kormány hozott, ez a kormány nyíltan szembefordul az osztrák uralkodóházzal: az év végén a harcok miatt Debrecenbe menekülnek, ahol kimondják a Habsburg-ház trónfosztását.

A jelentős katonai sikerek ellenére a szabadságharc elbukik, leveréséhez a bécsi udvar kénytelen a cári Oroszország segítségét kérni. A bukást rendkívül kegyetlen és törvénytelen megtorlás követi, amely nem csak a katonai vezetőket sújtja: 1848 október hatodikán Aradon tizenhárom tábornokot, Pesten pedig Batthyány Lajos miniszterelnököt végzik ki, a haditörvényszék több száz tisztet és polgári személyt ítél halálra vagy börtönöztet be, a honvédeket besorozzák az osztrák hadseregbe. Akik nem haltak dicső halált a harcokban, azoknak választaniuk kell: vagy elhagyják az országot, vagy pedig bújdosva, rettegve próbálnak tovább élni. Az emigrálás mellett igen nyomós érv volt a remény fenntartása: hátha sikerül külföldről segítséget, támogatást szerezni.

Jókai Mór (1825-1904) azon szerzők egyike, akiknek a kultusza már életükben kialakult (nem utolsó sorban azért, mert maguk is tevékenyen hozzájárultak, nem csak a gyarapodó életművel, hanem egyéb közszerepléseik alkalmával is), haláluk után is népszerűek maradtak, műveik külföldön is megjelentek[3] és mindezek miatt még akkor is megkerülhetetlen alakjai a magyar irodalmi kánonnak, ha a 21. századra egyre kevesebb olvasó veszi kézbe műveiket és az irodalomtörténészek is újraértelmezésekre kényszerülnek.

Jókai sok tekintetben emblematikus alak: Komáromban született, abban a városban, amely ma Szlovákiában található, és később, az 1848-49-ben vívott magyar szabadságharc bukása után a legenda szerint az életét is ennek a városnak és feleségének köszönheti. Első felesége a kor ünnepelt színésznője, Laborfalvy Róza, megismerkedésük és házasságuk története szintén szimbolikus: a szabadságharcot megelőző, 1848 március 15-én kitörő forradalom estéjén találkoznak, a szabadságharc bukása után pedig Jókai életét a felesége által szerzett hamis papírok mentik meg.[4] Jókait fiatal korában barátság fűzte ahhoz a Petőfihez, aki talán a legkiterjedtebb kultusszal és ismertséggel rendelkezik a magyar irodalmi alakok közül. Életműve és magánélete egyaránt összefonódik a szabadságharc történetével, ez egyben tudatosan épített kapcsolat is, ám “tekintettel kell lennünk arra, hogy Jókai viszonya 1848-49-hez nem statikus, hanem az idővel és a fejleményekkel együtt változó perspektíva függvénye.”[5]

Ennek egyik ékes példája 1875-ben kiadott Enyim, tied, övé című regény,[6] amely Gángó Gábor szerint “olyan regénynek is tekinthető, amely tudatosan próbálkozik egy másfajta motiváltság megalapozásával és megvalósításával: ez a motiváció a történetnek a fatalizmus logikája szerint való mozgatása,” egyúttal “e szövegében Jókai látnivalóan akkurátusan megáll Áldorfay személyisége leépülésének minden fázisánál, és jelzi, hol is “tart” éppen.”[7] Az elkerülhetetlen végzetnek Amerika is része. Amikor megismerkedünk a főhőssel, Áldorfai (Áldorfay)[8] Incével, Alexis de Tocqueville Amerikai demokráciáját olvassa, és megtudjuk róla, hogy kispap. A cselekmény folyamán hite szerint halálos bűnt követ el: felszentelt katolikus papként tér át a református vallásra. Erre két oka van: harcolnia kell a szabadságharcban és feleségül kell venni azt a nőt, akibe szerelmes, hogy annak becsületét védje. Ince abban a rövid időszakban azonos önmagával, akkor teljes az élete, amikor úgy harcol, hogy a felesége mellette áll. A vesztett szabadságharc után azonban menekülnie kell. Mint az emigránsok nagy többsége, Törökországon keresztül próbál utat találni. A reményt a menekülésre és az új életre Amerika adja:

"Az „Alligator” az Észak-Amerikai Egyesült Államok hadikorvettje volt. (…) Az Alligator egyedül azért várt ott, hogy azon magyar menekülteket felvegye, akik az Egyesült Államok területén óhajtanak letelepedni..” Incét azonban egy osztrák hajóra viszik, ahol csapdába ejtik és elfogják, az amerikai hajón hiába várják. Egyedül a felsége tudja csak megmenteni, mégpedig azért, mert jól beszéli az angol nyelvet. Az amerikai hajó kapitánya hajlandó segíteni, támadással fenyegeti az osztrák hajót. Az Incéért folyó szóbeli küzdelem szimbolizálja a meghasonulás, az önazonosság elvesztésének kezdetét, Ince személyisége már itt két részre szakad[9]:

“- Önnek a hajóján egy utazója van az Alligatornak foglyul letartóztatva, aki amerikai útlevél oltalma alatt áll.

- Az én hajómon van egy tagja a magyar felkelő seregnek, s nekem utasításom van az osztrák kormánytól minden ilyent, aki hajómra lép, letartóztatni.”

Az osztrákok végül engednek, Ince így a török parton hagyva korábbi (valójában az egyetlen igazi) énjét, mint amerikai állampolgár kezd új életet. Az önazonosság kevés maradékát a feleség, Serena gondosan őrzi. Ismét csak szimbolikus jelentőségű, hogy a pár megélhetését Amerikában először Serena nyelvtudása biztosítja, majd pedig azok a magvak, amelyeket Magyarországról hozott magával. Így a fejezet címe - Az átültetett növények - tökéletes szimbóluma az emigránslétnek, egyúttal rendkívül ironikus is, hiszen Incéék így a káposzta – és hagymafejekkel válnak azonossá. Nem véletlen az amerikai jóakaró figyelmeztetése:

“Persze, hogy ez a legjobb üzlet Kaliforniában: a kertészkedés. Semmi sem olyan drága ott, mint a hagyma meg a káposzta. (…) A hagyma, amint elvetették, igaz, hogy akkora szárat eresztett, mint egy arekapálma, gumója is lett nagy, mint egy strucctojás; de belül pudvás volt, és megrohadt. A káposzta pedig soha sem engedte magát kétéves növénnyé nevelni: az első évben olyan szárba hajtott, mint egy agavé, s csak torzsát adott. Kalifornia talaja és ege nem kedvez a konyhakertészetnek.”

Az Újvilágban elsősorban azok sztereotípiák jelennek meg, amelyek inkább a kivándorló magyarok jellemzőit mutatják, nem pedig az amerikaiakét. A magyarok nem értenek a pénzcsináláshoz, sem a rabszolgatartáshoz. Furcsa módon az amerikai kapitány a magyar szabadságharcot az aranyásáshoz hasonlítja, ezért ezt az életmódot javasolja a magyaroknak: "Kalifornia hantjai alatt felkeresni az aranyat, csak folytatása lesz annak az álomnak, ami volt Magyarországon felállítani a köztársaságot. S csaknem sikerült. Hátha Kaliforniában több lesz a szerencse? Az az élet éppen a világgal meghasonlott embereknek való.”

Azt, hogy Incének teljesen ki kell cserélnie önmagát ahhoz, hogy az Újvilágban élni tudjon, a felkínált lehetőségek kudarca mutatja meg. Nem lehet aranyásó becsületessége miatt, nem lehet pap hite és felesége miatt, nem lehet katona a nemes feladat hiánya miatt. Incéék tehát kertészkednek. Tulajdonképpen saját magukat nevelik, ápolják az új viszonyok között. Gyermekük születik, a kertészkedésből tisztes jövedelmet szereznek. Házukhoz jár a többi magyar emigráns, közben figyelik az európai politikai eseményeket. Ince haditudósító lesz, egyik munkája során Európába utazik, ez az út azonban felborítja az addigi látszólag tökéletes életet: "valami betegséget mégis hozott el magával Európából, amiből ritkán lehet kigyógyulni. Olyan szenv ez, mint a honvágy, csakhogy ellentéte annak: a távolvágy, az egy helyben maradni nem tudás nyugtalanító láza." A kísértés az Európába való visszatérésre folyamatosan jelen van. Ettől mindig a felesége óvja meg. A változás akkor következik be, amikor meghal a kisfiuk. Incét hazahívják:

"Az 1861-ik évben aztán megint csodadolgok kezdtek el történni az Óvilágban.

Egy tavaszelői napon Ince táviratot kap Magyarországról. Egykori főnöke, az apátúr küldé azt *-ről. E sürgöny tudatá vele, hogy a magyar országgyűlés össze van híva Budapestre; s a *-i választóközönség hajdani képviselőjét újra egyhangú felkiáltással megválasztá. Siessen honfitársai hívásának eleget tenni!

Ez fölrázta Incét elfásultságából.

Hívják: hivatása van. Nem álom, nem ábrándkép többé; valódi, a világ rendes folyása szerint keletkezett feladat. Egy ország sorsának bölcs elintézése. Ott még használhat valamit ez a darabokra tört szív.

Jó nemtője: a kétkedés még egyszer megragadta kezét: „Maradj ülve! Ne halld meg a jó emberek hívását! Izend meg nekik, hogy meghaltál. Nem érted te már a hazádfiait, akik, mióta elmentél, azt teszik, hogy mikor háború van, előveszik a bölcsességüket, s mikor béke van, megtalálják a bátorságukat. Idegen ember vagy te már odahaza.”

Bár Serena is érzi, hogy nem lenne szabad visszatérniük, ezúttal nem a talpraesettsége, hanem a végzete dönt. Mivel kisfia halálába belebetegedett, az orvos európai utat javasol a gyógyuláshoz. A hajó azonban, ahogyan azt Serena jóelőre megérezte, egy balesetben az út végén elsüllyed, az asszony odavész. Incének hazatérése után a gyásszal egyidőben kell szembesülnie azzal, hogy Magyarország milyen sokat változott azóta, hogy ő elhagyta:

"Egy napot időzött Bécsben: volt kihallgatáson a legmagasabb úrnál, hódolatát kifejezni a hazatértet megelőző amnesztiáért, s aztán sietett Pestre.

A határnál elmaradt rendőri kísérete, s Pozsonynál már új alakok foglalták el mellette a kupéban az ülőhelyeket; minőket azelőtt még sohasem látott. Urak népies viseletben.

Azt a 48–49-i szabadságharcot úgy vítták végig, hogy az európai divatot megtartották mellette, s a magyar nemzeti viselet csak mint egyenruha, díszöltöny vagy népies gúnya szerepelt a maga helyén és emberén. Most pedig minden ember sarkantyút visel: mintha senki sem akarna infanterista lenni többé."

Óriási a kontraszt a "szabad", nemzeti viseletben pompázó "magyarok", és az amerikai kinézetű, külsőségeiben idegennek számító egykori szabadságharcos között, aki épp most kapott kegyelmet:

"Hogy itt most már teljes szabadság van, azt útitársai beszédéből kiveheté. Őt nem ismerte senki, s nemigen törlészkedett hozzá, még egészen jenkinek volt öltözve; bő zsákkabátban, magas cilinderben, kaucsuk felcipőkben, kezében esernyővel."

“Jókai (…) így láttatja meg a különbségeket az eredeti célok és aközött, ami megvalósult.”[10] A ruha az álság, a megtévesztő, hivalkodó külsőségek szimbóluma, ráadásul megduplázva: Ince, aki igazi hazafi, épp a nemzeti viselettel cseréli le, helyettesíti ezt a hazafiságot, az amerikai ruha levetése az Amerikában Serena mellett felépített én elvesztését jelenti.

"Most már Ince nem a klubba sietett elébb, hanem egy ruhaárus boltba, hogy átöltözzék igaz hazafinak.”

Nagy jelentősége van annak, hogy a magyarországiaknak az amerikai Ince nem kell, csak ezt az ál-énjét fogadják el, becsapva ezzel saját magukat is és nehéz helyzetbe hozva Incét, aki így újabb személyiségcserére kényszerül. Az, aki idegenből hazatér, nem tagozódhat be újra a magyar társadalomba. A közösség vagy értetlenkedve kiveti magából, vagy elvárja tőle, hogy mindazt a pozitív tulajdonságot, amelyet külföldről hozott és amellyel hasznára lenne ugyanennek a közösségnek, feladja. Ince aztán szembesül az itthoni képmutató világgal, ahol nem az elvégzett munkát becsülik, mint Amerikában, hanem a régi híre az, ami miatt haszonlesők hada veszi körül. Nem találja fel magát ebben a helyzetben, nem érti, hiszen már az amerikai eszmény határozza meg a gondolkodásmódját:[11] Ince azonban egy idő után rájön, hogy kihasználják, és nem tűri tovább. Amikor "fellázad", meg is lesz a következménye:

"Az eredmény Incére nézve az volt, hogy szegényebb lett vagyona harmadával, s hazafiúi illúziónak egész összegével. Azt, amit tizenkét év előtt itt hagyott, vélte ismét itthon feltalálni. Nagyot csalódott. Mennyivel jobb lett volna „otthon” maradni, a kis kertben, a káposztafejek között; azok megfordítva tesznek: gondolkoznak, de nem beszélnek." A korrupt ország nem változott, így az "otthon" most már Amerika lesz. Incét kiveti magából, vagyis valójában kezdetektől be sem fogadja az a magyarországi közösség, amelyért annak idején harcolt, ahová visszavágyott, és akik miatt hazatért és Magyarországon dolgozott. Igaz, ő sem tud már velük azonosulni, csak a régiekkel. Az önazonosság kérdése így már nem csak Ince személyét tekintve merül fel, hanem Magyarország, illetve a magyar nemzet közössége szempontjából is. Az ország, a közösség már nem azonos azzal, amit Ince 1849-ben elhagyott. Az a röpke pillanat, amikor a körülmények ideálisak voltak, mint egy ritka csillagállásnál, végleg elillant: amikor Ince Serena oldalán küdhet az arra érdemes hazáért, és érdemeit ez a haza el is ismeri, így a közösség és Ince is azonos önmagával, soha többé nem lehetséges. Nem csak Serena halála miatt, hanem az azóta Magyarországon bekövetkező változások miatt sem. "Ince kivonta magát közölök. Keserű volt. Hajh, ezelőtt tizenkét esztendővel, mikor be akarták előttünk zárni a terem ajtaját, nem mentünk énekelni, hanem a kardunkra csaptunk, s azt mondtuk, hogy gyerünk a „gyepre!” (pedig hó volt), aztán ott váljék el, ki az úr a háznál! (...)

S Ince tapasztalá, hogy amint végigment az utcán, e naptól fogva minden szembetalálkozó úgy nézett rá, mintha ő volna a kétfejű sas."[12]

A következő politikai fordulat aztán alkalmat ad neki nem csak arra, hogy tisztázza magát, hanem arra is, hogy újra elhagyja a képmutatók országát. Nem vállal hivatalt, ahogyan ezt el is várták akkoriban.[13] A beszédes kontraszt itt is megfigyelhető: a magyarországi társadalom elvárja vezetőitől a passzív ellenállást, a hivatalvállalás elutasítását, de más alternatívát a megélhetésre nem kínál. Ince azonban tudja, hogy hogyan lehetne még megélni, neki az Amerikából hozott élmények alapján más képe van a tisztességes munkáról:

„Áldorfai Ince, volt honvédezredes, keres szolgálatot valamely intézetnél, gyárnál vagy magánüzletnél, mint könyvvivő.” Ebből már most tudja meg a világ azt is, hogy ő szegény ember, de azt is, hogy nem eladó."

Őt minden esetben az menti meg, amiben eltér a közösségi normáktól. Éppen ezért nem lehet igazán tagja a közösségnek, mivel az sem képes átvenni az ő normáit, hiszen ők csak a magyarországi viszonyokat ismerik. Nem véletlen az sem, hogy szimbolikusan Serena halálát a magyarországiak Incével szemben támasztott elvárásai okozták: a megérzés szintjén az első követválasztáskor, a megvalósulás szintjén a hazahíváskor.

Ince tehát hiába találná meg önmagát a közösségért való cselekvésben, ha ebben megakadályozzák. Az az egyetlen történelmi pillanat, amikor ez a két feltétel teljesülhetett, a szabadságharc katonai sikereinek rövid időszaka volt. Egyszeri, megismételhetetlen, visszahozhatatlan. Ince többé nem lehet azonos új, amerikai életében felépített önmagával sem, ha Magyarországon marad. Amerika azonban másodszor is megmenti, kimenekíti a magyarországi mocsárból. Ráadásul úgy, hogy kapcsolatot kínál a vágyott, elérhetetlen múltbeli szereppel:

"A sürgöny tengeralatti huzalon jött Amerikából. Áldorfai Ince „ezredes”-nek szólt.

– Jöjjön, szolgálatot vállalni azon állam hadseregénél, mely önt egykor megszabadította. (…) Megnyílt a menekvés útja: a becsület útja, a dicsőség útja. Aminek végén egy minden emberi szennytől ment isteni cél áll kitűzve: harcolni az emberi szabadság nagy eszméjeért, harcolni egy dicső nagy nemzet mellett, melynek felséges dicsvágya a rabszolgák felszabadítása.

– Én újra „én” vagyok!

Ah, minő boldogság rátalálni önmagára! Megtalálni újra azt az embert, aki egykor oly büszke volt, s magára ismerni benne ismét!

(…) Másnap már üres volt a szobája, s harmadnap kereshették volna már ottan nagyságos és kegyelmes urak, szép asszonyok és kisasszonyok – ő már akkor a sík tengeren volt, útban a szabadság őshazája felé."

Az “én” története így válik folytathatóvá, továbbra is elbeszélhetővé. Nagy jelentősége van annak, hogy Ince az önmegvalósításhoz mindig akkor kerül közel, amikor katonai pályán van, és akkor kerül a legmesszebb ennek lehetőségétől, amikor politikai hivatást vállal. Ez lehet rejtett szimbóluma az emigrációt vezető Kossuth és az "árulő" Görgey közti ellentétnek.[14] Az amerikai szabadságharcban harcolni azonban megint ugyanazzal a fájdalmas ellentmondással jár: a szabadságért harcol ugyan, de nem a magyar szabadságért. A közösség javáért küzd, de ez a közösség végső soron mégiscsak idegen. A honvágy, a Magyarországhoz tartozás érzése és igénye nem szűnik:

“A magyar, még ha jó dolga van, sem tud véglegesen megmaradni külföldön. Hasztalan kecsegtetik becsüléssel, szabadsággal, jóléttel: ha meggazdagodik is, utoljára mégis csak hazajön a pénzét elkölteni, s ha ott kinn családot szerzett, azt is elhozza. Amit a nemzeti költő kimondott rá, hogy „Itt élned, halnod kell!” vagy áldás, vagy átok rajta, de teljesül.”[15]

Az érzelmi okok mellett több racionális indoklást is kapunk a hazatérésre: először is a háború véget ér, Ince újra munka, feladat nélkül marad. Másodszor a félretett pénzéből Magyarországon jobban meg tud élni, mint Amerikában. A hazatérés persze újabb csalódással jár:“Három évig volt másodízben távol, s elképzelé magában, mennyit haladt azóta hazája fővárosa, mily élénkség, mozgalom, üzletkedv pezseg most odahaza.

Az első tekintet meggyőzé az ellenkezőről. Az utcák csendesek és üresek; nincs semmi zaj, tolongás, mint első hazatértekor volt. Tollak, sarkantyús csizmák eltűntek a világról. Sehol egy ismerős, akivel szóba állhatna.” A megoldás ezúttal már Európán belül kínálkozik: Ince Prágába kerül. Ennek az eredménye lesz egy újabb házasság, amely válással végződik. A regény utolsó részében Ince saját keresztlányába szeret bele, egy ál-Serenába. Még egy utolsó menekülési lehetőséget kap, újra csak utazás formájában, a sarkkutató expedícióra hívják. Ez azonban csak egy újabb bizonyíték az elkerülhetetlen végzet működésére. “Nincs kiút a magánéletben, és nincs remény a közéletben sem. (…) Az út végén arrafelé is csak Ferenc József-föld van, csak a kompromisszumos együttélés egyetlen lehetősége.”[16] Ince végül már nem utazik el,  helyette szeretőjéhez megy, ahol bizonyságot szerez arról, hogy Fatime megcsalja őt. Ez juttatja el aztán a teljes meghasonláshoz, a végső önvesztéshez, ebbe őrül bele. A regény utolsó fejezetében a döblingi elmegyógyintézetben találjuk.[17] Haldoklik, látomásaiban először az Amerikába induló Alligatorra képzeli magát, majd újraéli a magyar szabadságharc eseményeit. Honvédezredesi ruháját veszi fel, Serenát rajzolja le mindenféle alakban. Egyetlen barátját, a bankár Walter Leót az Alligator kapitányának képzeli és úgy beszél hozzá. A végső megoldás az az ország, ahol Ince megtalálja mindazt, amit elvesztett: feleségét, kisfiát, és azt a közösséget, amelyért munkálkodhat: a túlvilág. Az Amerikát és Magyarországot elválasztó Óceán a halál pillanatában összeköti a két világot, egybeolvasztja, a tenger vize az ég levegőjével azonosul. Így lesz a szabadságharc dicsőséges pillanata örökké tartó jelen.[18] Az igazi haza a Menyország, ahol Ince és Serena Szűz Mária által felmentést nyer a bűn alól, amelyet egymásért elkövettek:

“a tengernek zöld firmamentuma van. Az is olyan, mint az égbolt… Akik látják megnyílni a kék mennykárpitot, azoknak megnyílik majd az a sötétzöld égkupola is… S az üdv sugára lesüt egész a tengerfenékig, s a kagylók ragyognak benne, mint a drágakövek… Ott fogunk várni a mi világosságunkra… Oda jön le értünk az a fényes alak, akinek ő megfogadta, hogy úgy fog neki egykor visszaadni, oly tisztán, oly fehéren, mint ahogy oltára mellől elvett… Nem az óceán végtelen hulláma mos engem olyan tisztára, fehérre, hanem az ő végtelen szerelme…”

Serenával a halálban újra egyesülve Ince nem csak egy röpke pillanatra, hanem az örökkévalóságban lesz azonos önmagával. Barátja teljesíti végakaratát, és abba az Óceánba temetteti, amely összeköti a vágyott amerikai és a minden keserűség ellenére szeretett magyar hazát.

 

 



[1] Közigazgatásilag a török kiűzése után is két különálló terület volt, a magyarok hosszas küzdelem után csak 1848-ban érték el az újraegyesítést, ez volt az egyik a híres 12 pont követelései közül.

[2] Az átalakulás folyamatát és a többféle véleményt jól példázza a magyar nyelv ügye: hivatalos nyelvvé csak 1844-ben válik. Előtte a latint (és a németet) használták. Akadtak, akik a latin mellett kardoskodtak, és erre nem csak a hagyománytisztelet volt az indok: míg a latin mindenkinek egyformán idegen nyelv volt, addig a magyar csak a többi nemzetiségnek volt az. A német pedig a magyaroknak is, de a birodalom egységesítéséért küzdők az osztrákok és magyarok között is ezt tartották volna megfelelőnek.

[3] Az angolul megjelent regényekről lásd: Szilasi László: Az idegen zamat (Kitekintés: egy idegen nyelvű recepció tanulságai). In: uő: A selyemgubó és a „bonczoló kés”. Osiris-Pompeji, Budapest, 2000. 211-240

[4] Ezek a hamis papírok nem biztos, hogy valóban léteztek: v. ö. Hermann Róbert: Az eltűnt nyomtatvány nyomában. Jókai komáromi menlevele. Holmi 8. 1996/12 1713-1719 idézi GÁNGÓ Gábor: Mese az aligátorról, a szalamandráról, a tengernagyról és a vízitündérrõl. A rezignáció és önigazolás Jókai-regénye: Enyim, tied, övé. Irodalomtörténet. 33. 2002. 2. 236.

[5] GÁNGÓ Gábor id.m.  234.

[6] http://mek.oszk.hu/00700/00774/html/

[7] Gángó Gábor ezeket az állításokat fejti ki a már idézett tanulmányában. 241., 246.

[8] A nevek végén található y nemesi, míg az i polgári származásra utal. Nem véletlen, hogy Jókai is megváltoztatta nevének írásmódját az eredeti Jókayról.

[9] „További jegyek találhatók a regényben, amelyek arra utalnak, hogy az Enyim tied, övé alapvető motívuma a meghasadtság, megkettőződés – vonatkozik ez a szerkezetreis, a főhős személyiségére is”  Gángó Gábor id. m. 249. Az újra és újra felépített én újra és újra ebbe az állapotba kerül, egészen addig, míg a teljes identitásvesztés (őrültség) végül az eredeti „holdkóros” állapotot állítja vissza.

[10] Gángó Gábor id.m. 237.

[11] Az a szereplő, akinek sikerül ezt a gondolkodásmódot Magyarországon képviselnie, az 1869-ben megjelenő Szerelem bolondjai című regény főhőse, Szívós Elemér (akit eredetileg Harter Elemérnek hívnak, s éppen az amerikából hozott szabadságeszmény és felfogás hatására változtatja meg a nevét.)

[12] A kétfejű sas a Habsburgok címerállata, s így akkoriban az elnyomás szimbóluma volt. A bécsi udvar 1861-ben hozott intézkedései nagy felháborodást keltettek a magyarok között. Ausztria és Magyarország viszonyát csak az 1867-es kiegyezés rendezte újra, az osztrák császárt, Ferenc Józsefet ekkor koronázták magyar királlyá.

[13] Ez volt az úgynevezett passzív ellenállás, amelynek hagyományosan Deák Ferencet tartják a vezetőjének. A passzív ellenállás valójában inkább volt a közösség által életre keltett mítosz, mint egységes, mozgalomszerű fellépés. V. ö. Pap József: A passzív ellenállás, a neoabszolutizmus korának mítosza?  Aetas 2003/3-4. sz.

http://www.aetas.hu/2003_3-4/2003_3-4-17.htm#P1296_504305

[14] A szabadságharc bukásakor Kossuth Lajos kormányzó emigrált, a hatalmat Görgey Artúrnak adta át. Görgey, átlátva, hogy a magyar hadseregnek nincs esélye a segítségül hívott cári sereg ellen, 1849. augusztus 13-án Világosnál feltétel nélkül letette a fegyvert. Ezért a magyarok nagy része árulónak tartotta, Kossuthnak viszont óriási kultusza alakult ki.

[15] Vörösmarty Mihály: Szózat. http://mek.oszk.hu/01100/01122/html/vers0302.htm#23

[16] Gángó Gábor id.m. 252.

[17] A kor kiemelkedő politikusa, a “legnagyobb magyar”, Széchenyi István 1860-ban Döblingben lőtte főbe magát.

[18] V.ö.: Gángó Gábor id.m. 236-237

 
< Prev   Next >