10thousandsteps_2011.jpg
corvinadirectory_banner.jpg

Pilvax Players

Home arrow Exclusive arrow Simiökonómia
Simiökonómia PDF Print E-mail
Thursday, 08 October 2009

Horváth Györgyi blogjáról  

Az amerikai gazdag nemzet. A magyar nem. Ami persze, közhelyes állítás, csak épp nem a pénzbeli gazdagságra gondolok, hanem a pszichés gazdagságra. Az átlagamerikai pszichésen gazdag – és nem úgy, hogy gazdagnak érzi magát, hanem úgy, hogy igen bőkezűen bánik a társasági sztrókokkal.

Megmagyarázom. Szociálpszichológusok szerint napi kb. 17 db ún. „társasági simogatásra” (sztrókra) van szükségünk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. A társasági simogatás igen sokféle lehet, mennyiségét tekintve a szomszédnénivel zajló „hogy vagyunk, hogy vagyunk?”-csevejtől terjed az igen sok sztrókkal felérő szerelmes érintésig. Beletartozik gyakorlatilag minden társas érintkezés, ugyanis ilyen-olyan módon, de mindig kifejezzük a másik létezésével kapcsolatos attitűdünket (mely a „dögölj meg!-től a „de jó, hogy vagy!”-ig terjed). Nagy sztrókpartikat ejthetünk meg egy-egy távoli baráttal („de jó a pulcsid, hol vetted?”), egy kedves pincérrel („mit ajánl mára? Tegnap nagyon ízlett a scampi”), kollégákkal, gyakran látott boltosokkal, és így tovább. Blogíró egyszer két hétig tanulmányt írt, és ki se mozdult otthonról, aminek az lett a vége, hogy a tizennegyedik napon, teljesen elcsigázva, két internetkábel-szerelővel váltott hevesen sztrókokat, mert már iszonyatosan nem bírta… Sztrókokra szükségünk van.

Gyorgyi_NewYork2009 088

Van persze a sztrókoknak a negatív fajtája is, a sundán-bundán ölbe pottyantott és nem kért „agressziócsomag” (ezt nem tudom, hogy nevezik a szociálpszichológusok, csak én nevezem így), ami leginkább a sáros cipőtalp arcunkba törlésére hasonlít, és amit előszeretettel űznek odahaza – különösen pénztárosok, pincérek, boltosok (de bizony, kollégák és egyéb ismerősök is). Ilyenkor az ember a felhalmozódott agresszióját próbálja valakinél lepakolni – vagy legalábbis belőle egy darabot. Nyilvánvaló, hogy sztrókokat jó kapni, adni, agressziócsomagokat (talán „negatív sztróknak” hívhatják? Aki tudja, írja meg), szóval ilyen csomagot, pakkot kapni nem jó. A sztrókokban gazdag ember pszichés energiában gazdag, az agressziócsomagban gazdag meg valójában szegény.

Na és itt van a különbség az amerikaiak és magyarok közt. Az amerikaiak gazdagok: sok-sok sztrókot adnak és sokat is kapnak, azaz folyton magas energiaszinten mozognak – ellentétben a magyarokkal. Míg Magyarországon NAPI 4-5-6 agressziócsomag nélkül nem nagyon lehet megúszni (egyet mondjuk munkahelyen, kettőt boltban, további egyet a postán, és még egyet mondjuk a tömegközlekedés során kap kéretlenül az ember), addig itt, New Yorkban, ahol már három hete vagyok, HÁROM HÉT ALATT kaptam mindösszesen két agressziócsomagot. (Egyet egy latin-amerikai tinédzserlány-elárusítótól, egyet meg egy mozgássérülttől.) Ellenben az emberek elhalmozzák egymást pozitív sztrókokkal. Futok például a parkban, mire egy velem egykorú nő utánam kiabál, hogy („hajrá! Nekem is lenne mit lefaragni a testemből!”), vagy fagyit veszek a boltban, és egy vevő (figyelem, nem eladó!), felhívja a figyelmemet arra, hogy ha kettőt veszek, a második ingyen van, ő is vett, higgyem el, megéri (mutatja a kosarát). Az újságárus boldogan érdeklődik, miközben vásárolok, hogy honnan jöttem, és elcseverészünk arról, ő miért jött el Bangladeshből. (Noha nyilvánvaló, hogy miért. De nem ez a fontos. Hanem az, hogy cseverészel. Mintegy lelkileg simogatsz. Kon-tak-tálsz.) Első nap a nagy bőröndömmel beszorultam a metrókijárat furmányos kapujába – azonnal ott termett két másik utas, és udvariasan kisegítettek. Kérnem sem kellett. És így tovább.

Gyorgyi_NewYork2009 042_kicsi2

Az amerikai tehát boldogan sztrókol, annak biztos tudatában, hogy naponta rengeteg simit ad ugyan, de kap is. Amerika, úgy tűnik, egy kimeríthetetlen sztrókforrás, egy bőséggel bugyogó simi-lelőhely, ahol senki nem fél attól, hogy a sztrókok (simik) eme igencsak kellemes, lágy buzgása egyszer csak elapad. Sztrók van, volt és lesz – és mindenki igényeinek megfelelően részesül belőle. (Sztrókkommunizmus, mondhatnám…)

Nem úgy a magyar sztrókoló. A magyar kevés sztrókból gazdálkodik, ezért nehezen ad (félve, hogy egyszer majd elfogy, ami van), sőt, leginkább semmit sem ad, hanem helyette agressziócsomagokat ad körbe, vagy, hogy a folyton a szükségesnél alacsonyabb szinten lévő sztrókszintjét feljavítsa, sztrókot lop. Kikényszerít egy sztrókot, aztán ad cserébe egy agressziócsomagot. (Ld. pl. szerelemlopás – ugyanezen az alapon működik.) A magyar féltékenyen őrizgeti önnön összeharácsolt sztrókkupacát, nem nagyon ad abból, ami van, és nem riad vissza a tisztességtelenségtől sem, hogy a kupacot egy picit megnövelje. És kétlem, hogy ez azért lenne, mert a magyar személyiségileg trébb lenne, mint az amerikai. Hanem sokkal inkább azért, mert a magyar sztrókgazdaság egész egyszerűen szegény. Nincs elég sztrók, túl kevés a forgalomban lévő sztrókmennyiség, azaz az össz-sztrókok száma jóval alulmúlja a lakosság minimális sztrókszükségletét (ld. amivel még pszichésen jól tudnánk érezni magunkat, azaz a 17 sztrók/fő/nap mennyiséget).

Gyorgyi_NewYork 062

A magyarok ezért gyakorlatilag folyamatosan éheznek – sztrókra. Társasági simire. Gyógyító interakcióra. Ilyen „Heló, itt vagyok, te is itt vagy, jó hogy itt vagyunk”-féle egyszerű érintésekre. Közös, pozitív energiára.

A magyarok szegények.

Az amerikaiak meg gazdagok.  (Éljen, éljen az itt megvalósult simikommunizmus!!)

 
< Prev   Next >